Minden repülés nagyobb az előzőnél. De meddig?

Szombaton lerepültem pacikáról. Kicsit rosszul esett, persze nem a trauma, a fájdalom, hiszen aki lovagol, tudja, hogy számolnia kell vele. Két dolog zavart nagyon: az egyik az esés módja, gyakorlatilag a gyomorszájamat ütöttem meg úgy, hogy se a mellem, se egyetlen bordacsontom nem sérült – és ez csak azt jelentheti, hogy mint béka plattyantam bele a puha homokba. Pedig azt hittem magamról, hogy elegánsan tudok esni. A másik csalódásom pedig az volt, hogy tévedtem abban, hogy uralni tudom a lovat. És valszeg rossz döntéseket hoztam. Pacika a bemelegités alatt mintha felhúzta volna magát, gondoltam, vágtáztatom egy kicsit, hogy higgadjon, erre mint rakéta megindult, egyre gyorsabban vágtázott, és nehezebben vette a kanyarokat, majd megnagyobb lendülettel megindult az istálló felé, próbáltam meghajlitani, erre hatalmasakat bakolt, én meg repültem. Hosszan, nagyon hosszan.